49. fejezet ~ Újrakezdések

Sziasztok emberkék!
Már lesül a képemről a bőr, a rengeteg késés és ígérgetés miatt. Tényleg mindenkitől szeretnék elnézést kérni, már csak egy hét és akkor talán véget ér ez a zsúfolt időszak. Köszönöm, hogy kitartottatok addig is és vártátok a folytatást.
Az előző kommentekre és chat bejegyzésekre is válaszoltam már.:) A részhez nem szeretnék mit hozzáfűzni, úgyhogy nem húzom az időtök. Kellemes olvasást!
Bonie♥

Coming Home

 /Jane/

Hirtelen egy lágy dallam űzte el a sötétséget, azonnal kipattant a szemem. A mobilom ébresztőjére keltem, és nagy örömmel tituláltam, hogy hétfő van. Felültem az ágyban, ledobtam magamról a takarót, majd az ablak felé fordultam. Az ég be volt borulva, szomorkás hangulatot tükrözött a kinti utca, amin csak egy-két ember sietett munkába. Én viszont mosolyogtam, ahogy figyeltem a jelenetet, hisz itt vagyok Stockholmban. Az életem teljesen más, mint eddig, ez nagyon boldoggá tesz. Soha sem gondoltam volna, hogy pont itt fogok élni és tanulni. Ez egy álom, amiből sosem szeretnék felébredni, amiért mindig is küzdeni fogok. Már ide tartozom.
Visszaemlékezve azért nehéz volt ott hagyni régi otthonom, nagyon nehéz. Közölni mindenkivel, hogy mostantól már más életem lesz, egy teljesen más országban. Viszont Londonban is mindig az otthonomat fogom látni.

*Ott ültem a londoni középiskola igazgató irodájában Samantával együtt. A szívem hevesen dobogott, azt hittem bárki hallhatja. Az íróasztal fölé hajoltunk és mikor megragadtuk a tollat, az igazgató úr nekünk szegezte a kérdését.
- Biztosak vagytok benne, hogy ezt szeretnétek? – mosolygott kedvesen felénk, a puha irodai székébe süllyedve.
Mindketten határozottan bólintottunk, majd először én ragadtam meg a tollat és írtam alá a papírokat, majd barátnőm ugyan ezt tette. Mosolyogva összenéztünk, visszafordultunk a középkorú férfi felé.
- Az iskola büszke lesz rátok, hisz nem minden nap adhatja át két igen tehetséges és kiváló diákját egy külföldi intézménynek. Biztosan helyt álltok majd Svédországban is.
- Nagyon reméljük. – bólintott Samanta.
- Azt megtudhatom, hogy is jött ez az ötlet? – kíváncsiskodott tovább az igazgató.
- Nyáron egy kisebb utazás kapcsán kaptunk nagyszerű munkaajánlatot. – kezdtem végig gondolva a mondandóm – Aztán egész nyárra ott ragadtunk, és most szeretnénk visszamenni.
- Ez igazán jó dolog. Remélem, sikeresek lesztek és hallunk még rólatok. – hát persze, tettem hozzá magamban. Aztán felállt a fekete görgős székből, a kezét pedig felénk nyújtotta. Megszorította mindkettőnk jobbosát, közben elismerően bólintott. Hát fáj azért itt hagyni mindezt, de nagyon szeretnék visszatérni már a svéd fővárosba. Illedelmes köszönés után, elhagytuk az irodát és kiléptünk, a még üres folyosóra. Lassan mentünk végig rajta, s közben az itt töltött három évet idéztük fel. A padok, amiken ülve jókat beszélgettünk, a büfé a finomabbnál finomabb uzsonnákkal. A termek, ahol rengeteg órát eltöltöttünk már az évek alatt. Mindig megmarad az emlékezetemben.

Mikor kiértünk az épületből, nagyobb léptekre szántuk rá magunkat, mert anya már várt a parkolóban. Egy kipipálva, maradt a táncsuli. Az, amitől semmiképpen nem akartam elbúcsúzni. Kis gyerekkorom óta nagyon gyakran jártam oda, most pedig ott kell hagynom. Második otthonomnak tekintem, az eddigi álmaim kezdetének. Már most, hogy anya beindította a motort görcsbe rándult a gyomrom. Mi lesz, ha oda érünk? Csak pár perc én pedig már most ideges vagyok.
 

Ületem az autóba az ujjaimat tördelve, míg nem megállt a tánciskola előtt. Mély levegővel, idegesen szálltam ki a járműből. Ennyire még az átiratkozásnál sem voltunk idegesek Sammel. Egymás kezét szorongatva sétáltunk az bejárat felé, lassú komótos léptekkel. Mikor beléptünk azon, ismét az emlékek ragadtak el. Amikor először léptem be ugyan itt, akkor izgalom fogott el, ami most is így van, csak most nem ugyan abban az értelemben. Akkor a boldogsággal vegyült izgalom, most pedig a félelemmel teli izgalom. Lezárul egy nagy korszak az életemben ezen a helyen. Itt kezdődött és itt is lesz vége.
Remegő térdekkel sétáltunk be a nagy terembe, ahol az edzőm éppen az óra végi nyújtást tartotta a kezdőknek. Milyen régen is volt, mikor én is az voltam. Mindent szorgalmasan csináltam utána, míg nem eljutottam erre a szintre, felemelő érzés. Gondolataimból Samanta böködése keltett ki, ugyanis az edző észrevett minket a tükörben. Az eddig háttal álló férfi felemelkedett és felénk vette az irányt. Széles mosollyal az arcán, ölelt át mindkettőnket egyszerre. Hiányzott már, így az idegölő érzésem is elmúlt és átadtam magam a találkozás örömének.
- Visszajöttetek? –kérdezte elengedve minket. Na igen, a pillanat elillant, a gyomrom pedig ismét görcsbe ugrott.
- Igen. - felelte félénken Samanta. Az edző csak mosolyogva kémlelt minket, én pedig folytattam.
- Viszont… - kerestem a szavakat, miközben a velünk szemben álló arcáról lefagyott a mosoly, meglepődött. Észrevette, hogy valami nincs rendben.
- Baj van? – kérdezte felemelve a hangját egy oktávval feljebbre.
- Nem, dehogy. Csak szeretnénk elmondani, hogy – ideges voltam, hisz négy éves korunktól jártunk ide. Szinte a második otthonunk volt ez a hely, ő pedig a pótapánk. Reménykedtem, hogy nem fog neheztelni. – szeretnénk is visszamenni Stockholmba. Mindent elintéztünk már. Ugye nem gond?
Összeszorítottam a szemem és az ajkamba haraptam. Amikor kinyitottam döbbent arccal találtam szembe magam.
- Most vicceltek? Miért lenne gond? Nagyon örülök nektek. Nem vagytok semmik lányok! –erőltetett mosolyt az arcára, de azért láttam, kicsit elszomorodott. Szerintem azért mi is sokat jelentettünk neki. – Ugyanakkor szörnyen fogtok hiányozni, hisz kiskorotok óta ismerlek titeket. A kis csapatunk is más lesz nélkületek.
- Hidd el te is nekünk. – válaszoltunk szinte egyszerre Sammel.
- Meglesztek nélkülünk, remekek vagytok! – magyarázta barátnőm.
- Aztán legyetek jók és érjétek el a célotokat, amiért ennyit küzdöttetek. És persze, ha tehetitek gyertek látogatóba. – mosolygott szélesen és megtelt a szeme sós cseppekkel. Hát a mi szemünk sem marad száraz, pár potyogtak is azok a könnyek. Egy órát voltunk bent, mindenkitől elköszöntünk és még egy utolsó táncot eljártunk.
Épp az utolsó mozdulatokat tettük meg, mikor elhalkult a zene és következhetett a végpóz. Pár másodpercig megálltunk így, aztán felálltunk és megtapsoltuk egymást. Nehéz szívvel, de mégis már boldogan indultunk kifelé a nagy teremből. Mielőtt kiértem volna, ismét megölelt bennünk az edző, és az én fülembe súgta:
- Ha eljön az idő, akkor mindenképp használd fel a…*

-         Felkeltél már? Siess, mert kihűl a kávé. – gondolataimból Samanta hangja rántott vissza.

Tudtam, hogy készülődnöm kell, így felálltam, aztán bevetettem az ágyat. Kócosan baktattam ki a szobából a konyha felé. Gyorsan összedobtam egy meleg teát is, amit el tudok vinni magammal, mert ilyenkor ősszel már hűvös van itt Svédországban. Mire elkészültem Samanta is kijött a fürdőből, így neki is töltöttem a kis színes figurás bögréjébe egy kis kávét, a reggeli ébredéshez. Amint belekortyoltam, átmelegítette a testem, feltöltött energiával.  Ezzel a lendülettel visszamentem a szobába és felöltöztem. Felkaptam az asztal mellől a táskám és már indulásra is készen álltam. Lelifteztünk a hallba, ahol Sam még elköszönt Danieltől egy csókkal, én mosolyogva figyeltem a jelenetet. Aztán kiléptünk a hűvös korai időbe, az eső csak szemerkélt. Teljesen ellentéte az első iskolai napomnak, miután visszatértünk.

* Mivel egész nyáron össze-vissza keltünk fel, mindig elég későn, nehezemre esett felnyitni a szemeim. Bedagadt, karikás szemekkel álltam be a tükör elé. A tegnapi repülőút is kifárasztott, aztán pedig az Eric-kel való találkozás. Úgy döntöttem először inkább felfrissítem magam egy hűvös zuhannyal, mivel még nyárias meleg van. A víz végig ömlött a hátamon, ezzel éreztem, hogy egyre múlik a fáradságom. Megtörölköztem és felvettem egy farmert, egy egyszerű fehér pólót és hozzá egy fekete bőrkabátkát. A hajamat egyszerűen felkötöttem, hogy ne zavarjon. Mikor már kiléptem a szobámból Samanta is elkészült, ő is egy farmerben, egy egyszerű zöldes árnyalatú pólóban és fehér vékony kardigánban volt. Itt kezdtem el szörnyen félni, méghozzá az újtól. A változás, ami nagyon is gyökeres. Nem tudom, mire számíthatok az új iskolában a többiektől. Nem tudok semmit. Vagy esetleg, hogy viszonyulnak hozzánk, hogy számukra a kedvencükkel dolgoztam.
Taxival indultunk el, majd kell vennünk a buszjáratokra bérletet. A hátsó ülésen azon kezdtem gondolkozni, hogy legalább a nyelv nem jelent majd gondot, mivel angol a suli, és tudunk majd svédül tanulni. Mire elértem ehhez a gondolathoz a taxis lefékezett és várta, hogy fizessünk. Miután ez megtörtént kipattantunk az autóból, a szemünk előtt pedig a középiskola magasodott. Remegő térdekkel indultam meg felé, rengeteg diák sietett befelé. Mi egyenesen az igazgatóság felé vettük az irányt, útközben pedig szemügyre vettük az épületet.
Felújított, barátságos kis hely, régies vonásokkal. Néhol fehérre festett oszlopok támasztották a falat, aminek diákok dőltek. Padok és meglepetésemre pár régi fotel is helyet kapott a folyóson, a diákok legnagyobb örömére. Mindegyiken ültek kis csoportok, osztályok.  A bejárat mellett egy büfé is állt, ugyan úgy, mint az előző sulinkban. Nagyon hangulatos volt az egész, a rengeteg képpel a falakon, kiállításokkal rajzokból és egyéb kézműves tárgyakból. Rengeteg ablak nyílt a folyósokra és gondoltam a termekre is, tehát besütött a nap, ami pozitívan hat a diákok közérzetére. A szívem a torkomban dobogott, aztán már el is értük az irodát, bekopogtunk és vártunk, míg kinyílik.
Egy kedves arcú idősebb hölgy tárta ki az ajtót, – gondolom az igazgatónő – majd nagy vigyorra húzta a száját. Elég furán festett így, mint valami baba, amit beállítottak erre a pózra.
- Hát itt vagytok lányok. Köszöntelek titeket a Stockholmi angol tanítási nyelvű gimnáziumban. – vette arcára a műmosolyt.
- Köszönjük. – válaszoltuk egyszerre Samantával, aki közben böködött. Szerintem furának találta a középkorú nőt.
- Gyertek, megmutatom az intézményt és az osztályotokat.
Ezzel nagy léptekkel elindult a jobb oldal felé, mi pedig alig győztük követni az egyre zsúfoltabb folyóson. Megmutatta a hatalmas labort, a mindennel felszerelt nyelvtermeket, a zenetermet és a tesi termet az öltözőkkel.
- A büfét és az étkezőt a bejárat mellett szerintem már láttátok. A termetek pedig ez a 141-es lesz. – lépett az ajtó elé.

Még becsengetés előtt voltunk, így amikor benyitott a diákok az egyszemélyes padok tetején ültek felügyelet nélkül. Nem nagyon tért el a megszokottól. Hangos beszéd ütötte meg a fülünket, aztán belépve a nő mögött, hirtelen mindenki elhallgatva minden szempár ránk szegeződött. Én megszédültem és szerintem a fejünk is elvörösödött.
- Figyelem! Ők itt az új osztálytársaitok, Jane Sparks és Samanta Barton. – mondta, küldött felénk egy biztató mosolyt és azzal a lendülettel elhagyta a termet.
Szédelegve intettem egyet a rengeteg új alak felé, majd mindenki hangosan köszönt. Széles mosolyokkal találtuk magunkat szembe hirtelen, így a szívdobogásom is kezdett helyre állni. Mi is köszöntünk, aztán mindenki bemutatkozott. Nagyon rendesek voltak mindannyian. Még azt is normálisan kezelték, hogy szerepeltünk egy reklámban, és hogy dolgoztunk Molly Sandénnek. Szimpatikusak, így csengetésig beszélgettünk, szerencsére befogadtak. Hirtelen a telefonom rezgésére lettem figyelmes, mivel csak egy pillanatig tartott, tudtam, hogy üzenetem jött. Előkaptam a kis készüléket, a szívem pedig megdobbant, mert Eric írt.

"Sok sikert a mai naphoz! Bűvölj el mindenkit, menni fog.  /E"

Mosolyogva rejtettem a táskámba a telefonom és figyeltem ismét a többiekre. Gondolt rám ma reggel, még így ilyen korán is. Annyira jó érzés.

Hirtelen éles hang hasított a diákok szavába, jelezve, hogy elindult a nap, mindenki elfoglalta a helyét, aztán az osztályfőnök lépett be az ajtón. Így első napon mindent megbeszéltünk vele, neki is bemutatkoztunk, és már el is telt a nap.*

Már a buszon voltunk, amikor volt is két üres hely, így már oda is mentünk és leültünk. Egy hatalmas ásítást próbáltam eltakarni a kezemmel, ami sikerült is. Csakhogy a szemem is bekönnyezett, így azt is törölgetni próbáltam. Ekkor felfigyeltem az ablakra, amin egyre több vízcsepp kopogott. Oda fordulva konkrétan már folyt le a busz tetejéről, szakadt, mintha dézsából öntenék. Megállt a busz, mi pedig, amilyen gyorsan csak tudtunk, átfutottunk az úton egyenesen be a suliba. 

/Eric/

Mint szinte mindig, ma is a reggelimet a kedvenc kis éttermemben fogyasztottam el. Éppen azon gondolkoztam, mit is kezdjek magammal, így ősszel. Koncert kizárva, hisz az emberek már nem érnek rá annyira, mint a nyáron. Úgyhogy valószínűleg tavasztól visszatérek erre a gondolatra. Most viszont ki kellene valamit találnom.

-         Szia! – jött a hátam mögül egy női hang, meggátolva, hogy bármi érdemre valót is kitalálhassak.

Lassan letettem az evőeszközt és a széken ülve megfordultam. Közben elmosolyodtam a szőke lányra és intettem, hogy üljön le.

-         Szia. Te nem is vagy suliban? – néztem meglepve a kékes árnyalatú szemekbe. Leült velem szembe, majd elnevette magát.

-          Nincs első órám, ezért szándékomban állt beülni reggelizni. – adta meg a választ Tamy. Eléggé sokszor szoktunk találkozni mostanában, Jane is megkedvelte. Remek barát, tényleg.

*Amíg Jane intézkedik, hogy visszajöhessen, nekem is volt elintézni valóm. Méghozzá rendbe kellett hoznom a kapcsolatomat, ezzel a kedves lánnyal és egyben jó barátommal. Azóta a koncert óta nem is kerestem, szerintem azt hiszi végleg kiutáltam a környezetemből. Viszont a tettével, hogy odaállt Jane elé elmondani az igazat, mindent elnézek neki. Nem kellett odamennie, de mégis megtette. Ha nem teszi meg, lehet, soha többet nem beszélünk Jane-nel. Ezért fel is hívtam tegnap este, hogy mi lenne, ha a megszokott helyen találkoznánk. Meglepett volt a hangja, nem számított erre, de mégis belegyezett. Így már az étteremben váram, hogy beszélhessek vele. Percekkel később ő is megérkezett, belépett az ajtón. Körül sem kellett néznie, már tudta, hová kell jönnie, a szokásos asztalhoz. Most azonban kicsit bizonytalan volt, nem tudta mit is szeretnék. Odalépett az asztalhoz, aztán egy halk köszönés után halványan rám mosolygott.
- Szia. – köszöntem vissza én is, aztán leült.
- Miért is vagyok itt? – húzta feljebb a szemöldökét jelezve az érdeklődősét.
- Csak szeretném megköszönni, hogy beszéltél Jane-nel azok után, ami történt. És-és…
- Természetes. Figyelj, nem vagyok ám egy szemét dög. – nézett nagy szemekkel felém – Még csak nem is szándékosan tettem, ezt elhiheted. Elfelejthetjük?
- El! – mosolyogtam barátságosan.
Végre bólintott egy határozottat és már folytathattuk ott, ahol abbahagytuk. Nem mondom, hogy nem érdekelt az indok, de jobbnak láttam nem firtatni. Látszólag pedig meg is bánta, ezért a szemére sem akartam vetni.*

Párszor hétvégén már összeültünk együtt enni, úgyhogy Jane-nel megismerték egymást, szerencsére senki sem neheztel, ami azért jó.  Még mindig sok tanácsot tud adni, ami azért nem jön ki rosszul.
A reggelinket elfogyasztottuk, majd ő is bement a saját sulijába, én pedig agyaltam tovább a terveimen.