2013. április 5., péntek

48. fejezet ~ Teljesen új élet

Sziasztok!
Ahogyan ígértem, már itt is vagyok, a lehető leghamarabb a Valósítsd meg az álmod évad nyitó részével. Az előző fejezet minden hozzászólására válaszoltam, nagyon-nagyon jól estek.:) És persze láttam, hogy új taggal bővült a kis táborunk, ugyanis van egy új rendszeres olvasónk. Köszönöm a feliratkozást.:) Valamint új kinézet is került az oldalra. Hogy tetszik? :)
Remélem ez az évad is elnyeri majd a tetszéseteket. Csak annyit jegyeznék meg, lehet, hogy a rész első fele kicsit zavaros, de minden kitisztul.:) Jenni és a története megihletett, mivel az ő történetében rengeteg a visszaemlékezés, ebben a részben is találtok belőle bőven, sőt.:)  Nem is húzom senki idejét felesleges fecsegéssel.
Kellemes olvasást!
Bonie


/Jane – október 3./

Egy…két…há…négy. Ismételgettem minden mozdulatra odafigyelve. Vidáman néztem a körülöttem ugrándozó gyerekeket, akik leginkább rám hasonlítottak, mikor kicsi voltam. Ugyanolyan elszántak és jókedvűek voltak, akár csak én és Samanta a táncóráinkon. Ahogy behallatszott az ablakon kopogó eső hangja a táncterembe, amikor épp nem ment zene, tudtam már megérkezett az ősz. Mégis vidám vagyok, most már lenyugodtak a kedélyek, én pedig ismét boldog vagyok itthon. Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben kisegítőként figyeltem a teremben táncikáló kisembereket. Végül egyszer csak véget ért az óra, ők pedig kisiettek az öltözőkbe. Mély levegőt vettem, aztán én is kifelé indultam. Odaléptem az erősítőhöz és kikapcsoltam, majd kifelé lépkedve lekapcsoltam a villanyt. Félhomály borult a teremre, ami oly ismerős volt már számomra. Becsuktam magam mögött az ajtót, elköszöntem a pultnál álló lánytól, aztán hazafelé vettem az irányt. Jesszus nemrég mennyire nem akartam haza menni.

*Amikor anya kimondta a rettegett mondatott megállt bennem az ütő. Láttam, ahogy Eric elfintorodik csalódva és szomorúan, majd a tenyerébe temetkezik. Daniel ugyan így festett, miközben Sam hátravágta magát a kanapén, könnyezni kezdett. Én az ajkamat harapdálva néztem rajtuk végig kétségbe esve, a telefont pedig szorítottam a fülemhez. A kövér könnycseppjeim már elkezdtek versenyt futni az arcomon.
- Mégis miért? Miért tettétek előrébb a repülőjegyeinket? – szipogtam elhaló hangon, próbáltam végiggondolni, de semmi értelmes nem jutott eszembe a döntésük mellett.
- Kicsim nyugodj meg, csak szeretnénk… - nem engedtem befejezni, most ne kezdjen el magyarázkodni nekem, hogy jobb lesz így.
- Ne mondj semmit. Mégsem érdekel az egész, miért kell ez tennetek velünk. Nem szeretném végighallgatni, ahogy kioktatsz a helyzetről és lekezelőn elmondod, mit tartasz jónak. – hadartam végig sem gondolva az egészet. A többiek csendben hallgattak, ők kicsit meglepődtek az indulatosságomon. Aztán én is szörnyen megbántam.
- Tudod mit? Elhiszem, hogy most ideges vagy, ezért inkább befejeztem. Nem mondok semmit, ha hazaértetek mindent megbeszélünk. Nálunk fogunk várni benneteket. – mondta ingerülten anya, nem épp erre számított.
Amikor elemeltem a fülemtől a kagylót leroskadtam a fotelbe, ami ott állt a kanapé mellett. Ideges voltam, ugyanis semmiképpen nem akartam így beszélni. Ott ültünk egy darabig sírva Samantával, miközben a fiúk átöleltek.
Két órával később pedig Eric felállt és valamivel vidámabban belekezdett a mondandójába.
- Ez az utolsó napotok itt, egy darabig legalábbis biztosan, jobb lenne, ha nem szomorkodnánk, hanem emlékezetessé tennénk.*

Elnevettem magam ezeken az emlékeken. Amikor kiléptem szerencsére csak egy-két kósza csepp hullott alább. Így vidámabban sétáltam végig az utca túloldaláig, ahol egy magas barna hajú srác támaszkodott a kocsijának. Egy mosolyt vetettem felé, amit ő is viszonzott, aztán átkarolva, megpuszilta a homlokom. A boldogság még jobban átjárta a testem, mert tudtam, hogy van valaki mellettem. Aztán az előbbi gondolatmenet alapján, miközben beszálltam mellé az anyós ülésre, előtört még több emlék. Az utat figyelve, ahogy az emberek babrálnak az esernyőjükkel, próbáltam kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből. Nem sikerült.

* Amikor Eric emlékezetessé akarta tenni, azzá is tette számomra azt a délutánt. Csak ketten voltunk, ugyanis Daniel is megfogadta Eric tanácsát és elvitte valamerre Samet. Először is gondoltam a családomra, úgyhogy elkísért kisebb ajándékokat venni. Meg persze rengeteg csokit, amiket aztán betettünk a csomagtartójába. Már csak attól féltem, hogy nem tudom hazacipelni. Szörnyen hangosak voltunk az ajándékboltban, már azt hittem kizavarnak minket. Minden idétlen és vicces pólót, napszemüveget és kiegészítőt felvettünk és le is fényképeztük egymást. Aztán késő délután kocsiba szálltunk és Eric felvitt egy dombra. Kíváncsian fürkészem, már megint hova vitt. Mikor kiszálltam szó szerint tátva maradt a szám. A késő délutáni fényekben, mikor a nap már lefelé kezdett siklani, megláttam a tengert. Odasiettem a korláthoz és mélyen beszívtam a sós illatot. Nem is tudtam, hogy Stockholmban van ilyen hely, ahonnan ezt ilyen szépen lehet látni.
- Ez gyönyörű. – susogtam halkat, miközben Eric hátulról átkarolt, a kezeit pedig összekulcsolta a derekam vonalában.
- Igen az. – néztük rengeteg ideig a korlát előtti tájat.
A víz zajosan hullámzott alattunk, s a szikláknak csapódott, messze a dob aljánál. A korlát mellett végig padok voltak. Pontosan mögöttünk is volt egy, így hátráltam pár lépést és leültem, majd a lábamat feltettem a korlát tetejére. A tekintetem a mellém ülő srácra szegeztem.

- Mi lesz velünk? Mi lesz, ha nem tudok visszajönni jövőre? Vagy ha már…
- Ne is folytasd ezt. Vissza tudsz jönni, ha akarsz. – mondta és belepuszilt a hajamba, aztán bólintottam.
- Nem értem miért nem engednek maradni. Minden feltételre tudtam választ adni. Sőt. – jött ki belőlem a kétségbeesés.
- Ha a szüleid azt mondják, nem, akkor az úgy van rendjén. Majd visszajössz. – mosolygott gondterhelten.
- Ez mind nagyon szép, de ha találsz valakit vagy netán én. Molly is másokkal fog dolgozni, nem várhatjuk el, hogy miattunk kirúgja őket. Semmi sem lenne akkor ugyan olyan. – mondtam hadarva.
- Ezt fejezd be! Semmi ilyesmi nem fog történni. – mondta és átölelt, én mégis tartottam ezektől.
Hosszan magához ölelt, már beszürkült az idő, nemsoká teljesen besötétedik. Ajkai az enyémet súrolták, aztán hosszú csókot váltottak. Viszont ezek után sem engedett el, védelmező karjaiban maradtam.*

Ez a fájdalmas emlék is csak a múlt, most már szívesen gondolok rá, mint egy romantikus randevúra. Szerintem belepirultam és széles mosolyt vetettem. Hirtelen érdeklődve pillantott felém az autó vezetője, én pedig elszégyelltem magam.
-          Mi az? – vigyorgott felém aztán ismét az utat kémlelte, de várta a válaszom.
-          Semmi. – pillantottam rá félve, nem akartam elárulni magam.
Idő közben nem tudott már visszakérdezni, mert leparkolt, én pedig pattantam is ki a kocsiból. Hát végre hazaértem, egy fárasztó nap után, istenem, de elfáradtam, pedig hétvége van. A gondolatmenet tovább kínzott, így az épület előtt állva ismét előtörtek gondolataim folytatása, a másnapi úttal kapcsolatban.

* Szipogva próbáltam meg egyenletesen lélegezni, a szívem összeszorulva dobogott. Samanta Dani nyakába borulva sírt, én pedig Eric csodaszép barna szempárjába meredtem a terminálban.
- Figyelj Jane – kezdte Eric, de ekkor beleszólt az a gonosz kis női hang a mondandójába "Kérjük a londini járat utasait, szálljanak fel a repülőgépre.", aztán kapkodva folytatta – Soha nem felejtelek el álomlány.
Elmosolyodtam a kijelentésén, majd bólintottam. Ezután kiböktem egy halk, "Én sem"-et.  A nyakába ugrottam, ő pedig megajándékozott, az eddigi legszenvedélyesebb csókunkkal. Mikor elengedett remegő lábakkal indultunk el a folyosón. Még intettem neki, mielőtt eltűntünk volna. Szörnyen fájt, el sem tudtam mondani. Összeszedtem magam és nem sírtam. Pedig legszívesebben bőgtem és mellé ordítást hallattam volna.
A repülőn csendben a saját világunkba zárkózva ültük végig az utat. Zenét hallgattunk és próbáltunk minél erősebbeknek tűnni. Amikor leszálltunk egykedvűen sétáltunk a csomagunkkal kifelé. Fogtunk egy taxit és azzal hazafurikáztunk. Legszívesebben mentünk volna még jó pár kört, mielőtt megállunk a ház előtt. Viszont nem volt rá lehetőségünk, szembe kell néznünk mindennel, nekem meg bocsánatot kell kérnem anyutól. Hiába vagyok rá mérges, akkor sem kellett volna így beszélnem vele.
Hát itthon vagyunk. Mikor beléptünk a házba, a bőröndöket félre téve ugrottunk a családunk karjába. Hiába, szörnyen hiányoztak. Tíz percig tartott a köszönés az ölelkezés, mindenki szeme elég nedves lett. Kivettük a hozott ajándékokat, csokikat aztán odaadtuk mindenkinek. Közben a nappaliban leültünk, próbáltunk beszélgetni, de látszott, hogy mindenki lelkét nyomja valami. Nem bírtam tovább, így anya felé fordultam.
- Ne haragudj rám! Tegnap csak szörnyen ideges voltam az egész miatt, de mára lenyugodtam. Még mindig szomorú vagyok, de megbántam, ahogy akkor beszéltem veled. – anya felállt és megölelt. Amikor elengedett, észrevettem, hogy könnyezik, így nekem sem kellett több. A többiek visszafojtott mosollyal kémleltek minket.
- Kicsim te se haragudj, felkaptam a vizet, mert ideges voltam én is. – meglepődtem.
- Miért? – néztem kíváncsian, erre pedig mindenki még szélesebb mosolyra váltott. Samanta is összezavarva nézett körbe, akárcsak én is. Mi az lemaradtunk valamiről?
- Hát ideges voltam, mert el akartam mondani, hogy csak azért kell hazautaznotok előbb, mert el kell intézni egy csomó dolgot. Én pedig túlreagáltam, ezért nem mondtam semmit. Ezért még idegesebb lettem.
- Hogy? – kerekedett el a szemünk barátnőmmel együtt. – Megleckéztettél, hogy azt higgyem, hogy nem maradhatok, mert bunkó voltam.  – néztem mosolyogva, majd megöleltem anyut.
- Te se haragudj rám, tudom, kicsit erős volt. Azért remélem kárpótolva vagy. – mosolygott mindenki, Sam is megölelgetett mindenkit ismét, azután én is.
Hát ez lehetetlen. Anya eléggé kicseszett velem, de hát akkor is, bőven megérte. Visszamehetünk, sőt Stockholmba költözhetünk. A hazaút pedig azért kellett előbb, hogy legyen idő ebben a pár napban mindent elintézni. Az átiratkozáshoz ugyanis muszáj itthon lennünk személyesen is. Ebben a pillanatban a boldogság nem is keríthetett volna ennél jobban a hatalmába. Azonnal felhívtam Ericet, aztán rengeteget beszélgettünk anyuval és az ittlévőkkel.
Leginkább ez a része maradt meg:
- Eric-kel beszéltél? – nézett rám kíváncsian anya.
- Igen! – vágtam rá, határozottan, aztán mosolyogva beavattam – Tudod, együtt vagyok vele.
- Komolyan? – bólintottam – Szimpatikus fiú, örülök, hogy vele vagy. Őt legalább ismerem már, nem úgy, mint azt a Colint. Ide sem jött. – mondta anya, szerintem kicsit megkönnyebbült, elég könnyen vette. – Igazán örülök.
- De jó, akkor néha lesz kivel FIFA-t játsszak. – nevetetett meg az öcsém.*

/Eric/

Ahogy a hotel előtt álltunk Jane-nel, ő teljesen az épület felé fordult. Vigyorogva nézett végig rajta, én már tudtam mire gondol. Azon agyalt, hogy ide jöhet haza, annyira jó volt nézni. Az én szívem is megdobbant, ahogy átfutott az agyamon ez az egész. Mintha csak most lett volna az a szörnyű, de mégis olyan boldog nap.

*Amikor láttam távolodni a terminál folyosóján, féltem, nagyon féltem. Pont én voltam, aki azt szajkózta, nem lesz baj, erre pont én féltem jobban. Rettegtem, hogy nem láthatom többet, pedig már végre megszereztem a szerelmét. Ott volt velem. Amikor integetett, abban a pillanatban azt éreztem, hogy mi ketten, azaz Daniel és én vagyunk a világ legszerencsétlenebb pasijai. Mikor eltűnt a két lány a szemünk elől, akkor éreztük magunkat igazán üresnek. Csendben kullogtunk lehajtott fejjel a parkolóig. Aztán beszálltunk a kocsimba, a következő állomás pedig egy bár volt.
Ott ültünk két órát, közben két kört lezavartunk. Szerencsére nem volt kedvem lerészegedni, majd ha végső elkeseredésben leszek. Így aztán mély levegőt véve kértem egy pohár vizet magamnak és Daninak is. Mikor már a pulton volt a pohár, meg szerettem volna fogni, de zsebemben a telefonom közbeszólt. Felvettem, mert láttam a kijelzőn ki az.
- Szia Eric. – köszönt eléggé jókedvűen – Daniel veled van?
- Aha. – adtam gyors választ és hálát adtam, hogy nem ittam többet, mert akkor már válaszolni sem tudnék.
- Akkor mond meg neki is, hogy nemsokára újból Svédországban leszünk. Megengedték a szüleink. Pár papírt kell elintézni. – vigyorogtam, majd böködni kezdtem a mellettem lévő srácot. Hatalmas vigyorral a képemen fordultam felé, ő pedig felhúzta a szemöldökét.
- Mi? Szinte el sem hiszem! Nagyon várlak. – vigyorogtam, mint a tejbe tök. Már ki is nyomott, de tudtam a szüleivel kell beszélnie.
- Samantáék maradnak. – magyaráztam – Pár nap múlva visszajönnek.
- Haver, ne szivass!*

Megöleltem, miközben adtam neki egy gyengéd csókot. Mosolyogva fordult meg, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Láttam, hogy fáradt, hisz a munka, amit kapott a táncteremben, így vasárnap megterhelő. Főleg, ha szombaton velem volt, és ma még tanulnia is kell.
-          Csináld meg a dolgod, aztán pihenj le. – ajánlottam kedvesen.
-          Jobbat tudok, te most feljössz és segítesz a svéd leckémben. – vigyorgott – Aztán, majd ha végeztünk rendelünk valami kaját.
Tetszett az ötlet, így bezártam a kocsim, majd követtem, az előttem haladó lányt. Útközben Dani is csatlakozott hozzánk, így teljes lett fent a banda. Jane házijában nem sokat kellett segítenem, ment neki egyedül is. Csak a kiejtését javítottam ki, hogy minél jobban menjen neki. Egy hónapja tanulja mindössze, de egészen jól megy neki. Így aztán mire készen lettünk, a pizza is megérkezett, mi pedig jóízűen megvacsoráztunk a sonkás-duplasajtos korongból.

4 megjegyzés:

  1. Uhh...ez egy tökéletes évad nyitó *O* nagyon jó, és izgatottan várom a következő részeket ^^ :D

    VálaszTörlés
  2. Szia :D
    De cuki vagy, hogy megemlítettél :*) Örülök, hogy megihlettelek, azt hiszem ezt a szót használtad :D
    A kinézet csodás lett, nagyon szép :)
    Az évad nyitó pedig fantasztikus! Eltátott szájjal, felvont szemöldökkel olvastam az elejét, a barna hajú srácot, hogy boldogan megy haza... Semmit nem értettem, sőt, kezdtem kétségbeesni.
    A visszaemlékezések nagyon tetszettek :) Jól megírtad őket, kellettek a részbe, és jó helyre szúrtad be. Egy-egy jól időzített emlék hatalmasat lendít a történeten, nagyon tetszett! A kedvencem valamiért Jane és az anyukája beszélgetése volt. Az teljesen elért a szívemig!
    Otthon van. Az otthon pedig Svédország és Eric! Ez túl szép.. mármint örülök hogy így vagy, csak író mivoltomat nem tudom elnyomni. Amikor idill van, az nálunk általában a vihar előtti csend. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakítod tovább a történetet!

    (Nálam nincs komment Molly nélkül :D Remélem nem írod ki a történetből, így hogy Jane már nem nála dolgozik *-* )

    Nagyon várom a következő részt :)
    Puszi Jenni

    VálaszTörlés
  3. Szia. Jól rám ijesztettél ám! Már azt hittem, hogy Londonban van és összejött valaki mással. De hál`isten nem így történt. Amúgy meg jó volt benne a visszaemlékezés, nekem tetszett. Meg jó az új dizájn is, ráadásul az évadnyitó is az egyik kedvenc részem lett. Remélem hamar hozod a frisst. Puszi Bia

    VálaszTörlés
  4. @Cherry: Köszönöm, hogy ezen a véleményen vagy, törekedtem a lehető legjobbat írni.:) Nemsoká már olvashatod is.;)

    @Jenni: Igen azt a szót használtam. Nekem nagyon bejöttek ezek a visszaemlékezések, szóval előszeretettel használom ezek után, ha nem gond.:)
    Kicsit szerettem volna titokzatos lenni, nem akartam mindent túl hamar elárulni. Úgy tűnik sikerült.:)
    Nagyon örülök, ha neked tetszettek a visszaemlékezések, már csak azért mert nagy szereped volt benne, hogy beleírjam.:) Hát tény, hogy Jane és az anyukája jó kapcsolatot ápol és a konfliktust is meg tudják oldani.:)
    Hát majd kiderül, hogy jól látod-e, de az is elég valószínű, amit mondasz, hisz miért lenne még egy évad, ha nem történne semmi. Igaz?;)
    Ne viccelj? Honnan tudod azt, hogy már nem dolgoznak Mollynak? Vagy hogy kiírom a történetből? Még elég fontos eseménylendítő szerepe lesz a sztoriban, annyit elárulok. Viszont most jobb ha befogom a szám és többet nem mondok.:D Remélem megnyugtattalak.:)

    @Bibi: Bevallom kicsit ez volt a célom, de nem ez történt, ahogy mondtad is. Janninek köszönd a visszaemlékezést. örülök, hogy úgy látjátok, hogy jól meg tudtam írni.:)
    Húha, az egyik kedvenc részed, na most muszáj mosolyognom. Bocsi, mert ez a hamar kb két hét volt vagy több is. Sajnálom.

    Köszönöm, hogy írtatok nekem!!♥

    VálaszTörlés